Családfakutatás

A CSALÁDFAKUTATÁSRÓL

Nagyon sokan az utóbbi években keresik családtagjaikat. Sok sok időt töltenek el azzal, hogy régi anyakönyvekben, vagy mikrofilmeken keresgéljenek adatokat az őseikről.

Nagyon fontossá vált a család múltja. Amikor rábukkanunk valamely születési, esketési, halálozási adatra, akkor mintha valami kincset leltünk volna. Ahogy kitisztulnak további nevek, dátumok, kezd összeállni egy-egy része a családfának. Néha csak foszlányokban.

Vannak olyan különleges családfák is, melyek egészen régre menően teljesen jól felépíthetőek. Ez aztán igazi ajándék.

Sokakkal szoktam beszélgetni, miért is keresik az ősöket? Én magam is átmentem ezen, már tizenévesen, és később is. Vannak családrészeim, akikről sokat, és vannak, akikről szinte semmit sem tudok.

De mi történik a lelkünkben az adatok megismerése, összegyűjtése közben?

Száraz számok és nevek. Sorba tudjuk írni őket, vagy egymás alá. Sikerélmény, ha egy ág kialakul és felmutatható az eredmény.

A kutatás maga az élvezet? A siker reménye és átélése? A helyek, falvak, városok felderítése? Rácsodálkozás egy újabb tájra? Esetleg újabb vallásra, felekezetre?

Mi hajt bennünket a keresés felé?

Nagyszékelyi lelkészi 15 évem alatt én magam több, mint 150 családfát kutattam ki és készítettem el, többségben 1600-as évek közepéig visszamenő adatokkal.

Csupán a helyben lévő anyakönyvek és családkönyvek alapján.

És tudom, hogy éjszakákon át a hatalmas könyvek közt lépkedve nem tudtam abbahagyni, míg előrébb nem jutottam. Amikor sikerrel jártam és összeállt, szinte ünnepelt a lelkem és nagy örömmel küldtem azoknak, akik kérték. Fizetségem maga az öröm volt.

Nagyon sok ismerősöm támadt éppen a családfakutatások mentén. Időnként összedolgozunk.

Tehát a kérdés az, hogy mi hajtja a jelen kor emberét erre a kutató munkára?

Különböző válaszokat kaptam, és magam is átéltem szép pillanatokat. Valami kerek-érzést. Mint amikor körbenézek és látom, itt ül az asztalnál minden gyerekem és együtt vagyunk. Nem hiányzik senki. Valami hasonló teljesség érzése éltet, amikor végzünk valamely családfa megírásával.

Mégis azt gondolom, hogy nem tudatosan, de mást keresünk lelkünk legmélyén.

Valami többet.

Többet a számoknál, dátumoknál. Neveknél. Történelmi koroknál.

Néha felcsillan a betűk közt betegségre, költözésre, barátságra és ellenségeskedésre utaló megjegyzés. Megfigyelhetők a kor ítéletei, szokásai, életrendje és a helyi rendszer. De még ez is kevés.

Valami mást keresünk. Valami többet. Éhezzük a rejtve maradt lelkületet, az emberi habitust, a szakmát, a kapcsolatokat… És mögötte a még kevésbé kutatható érzelmeket, gondolkodásmódot. Azt kérdezzük folyton: mi történt velük? Velük? Talán velünk is.

Érezzük titkon, hogy bennünk ugyanazok a gondolatok, értékek, viszonyulások élnek és mozognak. Pont ugyanúgy bánunk a világgal, magunkkal és szeretteinkkel, mint ahogy az őseink.

Időnként, főleg gyerekkorunkban sokan szólítottak más néven, vagy megjegyezték: pont olyan vagy, mint az öregapád, ükmamád, stb.

Persze, a hozzátett reakciókból tudjuk meg, hogy minek, kinek tartották őket az emberek, és persze ez ránk is ragad.

Emlékszem, a bolgár nagyapám neve, ha előkerült, mindenki felállt a cukrászdában, hogy odaülhessek, pedig nem akartam odaülni. Vagy ha sorban álltam a pékségnél, előre engedtek, és sosem értettem miért. Aztán kiderült, hogy a nagyapám a fronton sokakat megmentett, bujtatta is a katonákat, és sokan hálásak voltak neki mindenféle jótéteményért, nagylelkűségért. Az ő nagyapjáé volt a pékség. És mindennek tetejében a környék által ismert neve a „Vracs” volt, ami oroszul orvost, bolgárul látót, prófétát jelent. Igen sokan jártak hozzá tanácsért és nagyon tisztelték.

Így elnézték neki, ha a kocsmába bement utána a fekete bárány, aki mindenhol követte, vagy éppen a kisborjú. Nekem meg tisztelegtek a felállással, miközben semmit se sejtettem.

Az anyakönyvek sorai között pontosan ezeket az élményeket keressük. A mosolyt, a tekintetet, a gesztusokat. Tanakodunk vajon a kapcsolatok szépek voltak-e, békések, boldogok? És összerándul a gyomrunk, ha látunk egy bejegyzést: meghalt szülésben, vagy egy gyermek torokgyíkban, esetleg oldalakon át sorolják a járványban elhaltakat, százakat.

Igen, ismerősek a törések, a traumák is. Hordozzuk azokat is. Valahol mélyen tudunk ezekről az érzésekről, amelyek nincsenek leírva, csak ítélni lehet róluk valamely esemény közben.

Igen, itt vannak bennünk, körülöttünk, a családunkban azok az érzelmek, a régiek.

Néha nem értjük saját magunkat. Megy az életünk, és időnként másképpen reagálunk, mint ahogy azt gondolni, számítani lehet. Gyászolunk, pedig örülnünk kellene. Sóvárgunk, pedig megvan mindenünk. Félünk, de nincs is mitől. Minden rendben van, de mérhetetlenül aggódunk mondjuk a gyerekekért. Történik egy apró dolog és felfújjuk.

Érthetetlenül reagálunk mondatokra, történésekre, megjegyzésekre, mások szavaira. Szeretnénk legyinteni, de nem megy. Tudjuk, hogy valami nem igaz, mégis rágódunk rajta. Emésztjük magunkat olyanokért, amiket mi sem értünk hogyan kerülnek a gondolataink közé.

Én olyan családfát kutattam ki, ami nem a dátumokban, adatokban jeleskedik. Némely ősöm nevét nem is tudom.

Mégis a családfelállítás lehetőséget adott arra, hogy felszínre jöjjenek a tőlem 7. generációig visszamenő szüleim érzelmi világa és életük története. Legalábbis a lényegesen átélt fájdalmak és traumák szempontjából.

Eddig csak átéltem mindezeket az érzéseket. Indulatok kavarogtak, események történtek, amiket nem értettem. Nem tudtam hová tenni őket.

A mai díszletben régi drámák zajlottak. Aki beszélt hozzám, nem a párom, a gyerekeim, nem is a mai szomszédok. Hanem az akkori szereplők, és mégis én hallom ezeket, én reagálok rájuk. És belebetegszem a fájdalmakba, veszteségekbe, a megoldatlanságokba, igazságtalanságokba.

Hogy felismerhettem az őseim gondolkodását, cselekedeteit, érzéseit, ráeszméltem arra, hogy pontosan azokat követem. Pontosan azokat élem át, és nagyon mélyen hűséges fogadalom köt a sorsukhoz. Ezt a fogadalmat senki nem kényszerítette, én magam választottam már születésem pillanatában, vagy életem első éveiben. Mindenesetre észrevétlenül úgy alakítottam az életem eseményeit, hogy pontosan azokat a fájdalmakat és szenvedéseket éljem át, amikhez amúgy semmi közöm, de mégis belső késztetésből jöttek.

Ez a belső késztetés erősebb a meggyőzésnél, a józan észnél, a külső hitnél, vallásnál, neveltetésnél, közerkölcsnél.

Jól fejezi ki Pál apostol: „Azt teszem, amit nem akarok”.

Minél jobban nem akarom, annál erősebben lököm magam a helyzetbe. Hadonászok, de egyre belesüllyedek a mocsárba. Szaladok fűhöz-fához segítségért, de képtelen vagyok megváltoztatni. Erősebb a bennem lévő kényszer, mint én magam. Elhatároztam már tizenévesen, nem leszek olyan, mint a nagymamám, vagy az apám, stb. És egyszer csak 40 évesen azt látom, pont úgy viselkedek, mint ők, akiktől távol tartottam magam.

Belegondolni is félelmetes, hogy ezek az érzések, melyek elborítanak milyen mélyről jönnek, hány generáció élte meg ugyanazt. Változatlanul. Sőt, nem hogy enyhülne, erősödik a félelem, a féltékenység, a gátlás, az akadályok legyőzhetetlensége, a szétszakadtság, a kitaszítottság érzése.

Kérdezik a tanítványok Jézust: „Mester, ki vétkezett, ő, – a vak – vagy a szülei?”

A kérdésfeltevés már jelzi, hogy valami összefüggést látnak a dolgokban, és feltételezzük, hogy akkoriban másként magyarázták még a parancsolatokat és törvényeket is. Ma mi nem kérdezünk ilyeneket, hiszen jól megtanultuk, hogy mindenki individuum!!!

És mert sokan elfordulunk az ősi hagyományoktól, a modern kinézetű eszmék felé, hát hajlamosak vagyunk bedugni fejünket a homokba.

Igen, ezt keressük a családfakutatáskor.

Az érzelmeket. A lényüket, a szellemet. Meg akarjuk tudni kik is vagyunk. Mi az, ami bennünk dolgozik, hatalmas hullámokban csapong és viharzik.

Meg akarjuk tudni ők kik, a mi családunk, és mik történtek régen velük, az emberekkel, a kapcsolatokkal.

Meg akarjuk tudni minek is vagyunk a rabjai.

Magam életének viharaiban most már felismerem az összes mintát, amit a magyar és a bolgár ágon átéltek. Miközben zajlott a mindenkori történelem, politika, gazdaság, háborúk, felkelések, szabadságharc, miközben mindenféle szakmák, megélhetések sorakoztak, maguk az egyének átélték a saját sorsuk aspektusát. Saját döntéseket hoztak, alakították a kapcsolataikat, és boldogultak így vagy úgy.

Legnagyobb törést a korai meghalások és be nem teljesedett álmok, ígéretek okozták. Nagy hatással volt a generációk életére a szülők egymás közti kapcsolata, a szeretet és tisztelet kifejeződése mellett a ki nem mondott igazságok, az elrejtett dolgok tisztázatlansága idézett elő felfordulást. Ugyanúgy a kirekesztettek, a letagadottak, a családban való el nem ismertség, a jog- és vagyonfosztás mély szakadásokat okozott.

Olyankor, amikor nem lehetett elgyászolni valakit, vagy nem volt szabad kimutatni, sokkal tovább tart a gyász, sőt, a családtagok átörökítik és magukénak élik át.

Ha a fájdalom elviselhetetlen, sokszor elutasítjuk azt. Nem tudjuk közel engedni, védekezünk, menekülünk, kompenzálunk. Később sivárrá válik az életünk, hiszen sem a fájdalmat, gyászt nem éltük meg, sem az örömöt, elengedést, felszabadultságot.

A meg nem élt érzelmek és a fel nem vállalt cselekedetek mint egy labda, továbbgurulnak a generációkon át. Ha áldozat történik, és nem derül ki a tettes, akkor majd születik a következő szinten valaki, aki „bevállalja”. Az öngyilkosságok éppen azok az érzelmek, amikor a tettes és az áldozat egy személyben jelenik meg. Az öngyilkosság valójában gyilkosság, amit nem merünk a másikkal szemben elkövetni, mivel „mi nem ölünk”. A bűn és a büntetés egyszerre élhető át. Előzménye pedig a valódi áldozat és a valódi tettes.

Időnként a családfakutatásban felbukkan egy hasonló bejegyzés. Érzelmeink akkor felkorbácsolódnak. Ki sajnálkozik, ki szégyelli, ki felháborodik: ez nem lehet az én családomban.

A gyógyulás, vagy az érzelmek „levetése” nagy mértékben függ a hozzáállásunktól. Ahogy felkiáltunk ilyen esetben, az önmagáért beszél. Minél jobban tagadunk, hárítunk, mellébeszélünk és magyarázkodunk, annál jobban ragaszkodunk ahhoz a szenvedéshez, ami összeköt pont azzal az áldozattal, vagy tettessel, vagyis mindkettővel.

Minél durvábban mondunk ítéletet valaki felett, annál biztosabb, hogy az érzelmeit magunkban hordozzuk és átéljük. Sokan büntetjük magunkat olyan cselekedetekért, mulasztásokért, melyek 200 évvel előbb történtek. A büntetés mértéke viszont egyre súlyosabb, mértéktelenebb.

Nemrég egy kedves kutató fiatalember így kiáltott fel: Én nem hiszem, hogy ennyi szenvedést kellett átélni, hogy vannak ilyen rettenetes életek, hogy ilyen sok az áldozat.

Csak remélhetem, hogy mégsem éli majd át őket.

Kutatásom közben fokozatosan gyógyultam, egyre több erőt kaptam, egyre csitultak bennem az érzelmi viharok. Kezdtem kiegyensúlyozottabbá válni, nem borított ki minden apróság.

Ahogy elkezdtem tisztelni őseim sorsát, vagyis elismerni, hogy ezek mind megtörténhettek velük és ehhez nincs közöm, beleszólásom, egyre szabadabbá váltam a kényszerektől.

Az öngyilkos és önromboló gondolatoktól. Az önvádtól, áldozathozataltól, önmagam büntetésétől, vezekléstől, mártíromságtól. A mások felett való ítélkezéstől. A magam feletti ítélkezéstől.

A kutatás és szembesülés segített abban, hogy külön válasszam a magam és a családom tagjainak érzelmeit, viselkedési mintáit, szokásait. Egyre tudtam különbséget tenni a belső késztetés és a saját akaratom között. Máskor azonnal ugrok és áldozom magam egy dologban, és egyszer csak belátom, hogy ez felesleges és boldogtalan döntés. Felülemelkedem azon, amit máskor tennék, és megkeresem azt, amit valóban szeretnék. Szabadon, félelem nélkül.

Belátom, hogy őseimnek nincs szüksége arra, hogy én hordozzam a terheiket, hogy segítsek nekik valamiben is. Csak arra van szükségük, hogy elengedjem a sorsukat és végre éljem a sajátomat.

Csak arra vágynak, hogy ne kövessem őket, és elfogadjam a saját helyemet, itt, a legkisebb polcon. Akkor tisztelem őket, ha nem ellenállok, hanem engedem a család erejét hozzám érkezni. Ahogy megtanulom meghajtani fejemet előttük, úgy áramlik az éltető energia szívembe és átélem a szabadság és boldogság különös érzését. Ahogy feltekintek rájuk, érzem békéjüket, biztatásukat és áldásukat.

Most már tudom, hogy én ezt kerestem, kutatás közben. Ezt a hozzájuk tartozást, ezt a békességet, szeretetet.


Elnézést, a hozzászólás nem engedélyezett ezen a területen.