Az Igazság

Mi az Igazság?

Igen praktikus ennek megértésére a híres salamoni példa.
A király elé járul a vitatkozó két anya, akik azt állítják ugyanarról a gyerekről, hogy sajátjuk. Mivel nem lehet két anyja egy gyereknek, ezért nyilván való, hogy nem lehet igaza mindkét anyának.
Tehát az Igazság nem azonos azzal, hogy kinek van igaza. Az Igazság nem nézőpont, nem vélemény, nem hiedelem.
Valami vagy igaz, vagy nem. Bármit mondunk, bárhogy bizonygatunk, bármilyenre festjük, maga az igazság nem változik.
Bölcs Salamon elrendeli, hogy vágják ketté a gyereket. Vagyis, kideríti kiben van szeretet. Azonnal kiderül az igazság, hiszen az egyik anya könyörül a gyerek életén. Inkább lemond az igazságról, mert a szeretet erősebb.

Idén (2011) Húsvét ünnepén a pápa beszédében elhangzott egy figyelemre méltó mondat: „Jézust olyannak kell elfogadnunk, amilyen volt valójában, és nem olyannak, amilyennek mi szeretnénk látni.”
Ez a mondat nyilvános „bevezetője” az igazságnak.
Az Igazság csak egy valamilyen, és akkor is az marad, ha kiszínezzük. Nem változik meg.
A történelemben rengeteg dologról tanulunk, ami egészen más, mint ahogyan volt, ahogyan történt. Amikor ez a félrevezetés szándékosan történik, olyan képeket, érzelmi ráhatásokat vetnek be, amelyek a tudatalattinkra hatnak és rögzülnek. Pl. a sok film – csodás szereplőivel, zenéjével, díszletével, s mindenféle hatásával – egészen mást visz be a tudatunkba, mint ami az igazság. De elnézzük, mert nem tudjuk ellenőrizni és mert „annyira szép”.
Lelkünk az Igazságra szomjazik, de kapunk egy kis szappanoperát, ami egy ideig kielégíti a képzeletünket.

Óriási hatása van a bizonyításnak korunkban, főleg, ha tudományos alapokon nyugszik. A tudomány valódi géniuszai elismerik, hogy bizony résztudás az, amit birtoklunk, és meglehetősen csőlátásra vall egy csomó utólagos anakronisztikus elképzelés, amit beleviszünk különösen a történelem tárgyi anyagainak feldolgozásába.
Megfigyeltem, hogy amikor egy történelem órán hazugságot tanulunk, akkor a diákok nem figyelnek, vagy képtelenek megtanulni az anyagot. Bemagolják és elfelejtik 5 perc múlva, mert lelkük tudja, hogy nem igaz.

Az Igazság kimondásakor egyetlen perc alatt meggyógyulhat egy egész nemzet!
Ezt Szántai Lajos is mondta már előadásán. Kérdés, miért nem tudjuk az Igazságot? És miért elégszünk meg féligazságokkal, részigazságokkal?
Legalább annyit értenénk, hogy kik vagyunk, miért vagyunk itt, mik a gyökereink és hová igyekszünk.

Miért tud harcolni a fehér lovon ülő az Igazság kardjával?

Mert szemei olyanok, mint a tűznek lángja. Vagyis átlátnak a hazugság- barikádokon át. Nem a látszat után ítélnek, és semmilyen érdeket nem szolgálnak, egyedül Isten dicsőségét és az emberiség gyógyulását.

Miféle látás ez?

Talán azt gondoljuk, hogy mivel a fehér lovon ül, ezért különleges képességek birtokosa. Rendkívüli személy, nagyon tiszta, nagyon angyali, nagyon magas rezgésű, stb.
Nem.
Egyetlen dolog jelenti valódi erejét: hisz az Igazságban!
Nem legyint: „Meghalt Mátyás, oda az igazság!”
Igaz ítéletét önmagára érvényesíti leginkább. Mivel önmaga irányában sem részrehajló, ezért másokkal szemben sem az.

Hogyan láthat mindent, ha sok dolog nem látható. Vagy azért, mert a múltban van, vagy mert fizikailag messze van, sőt, annyi minden láthatatlan.

A megértést szolgálja a régi magyar pálos hagyomány. Bár beavatási procedúraként hallunk róla, mégis az ősi időkben mindennaposan használatos volt.
A tudatalatti látása segítette a pálosokat, a térben és időben való „közlekedés”.
Ha a király tanácsot kért, menjen-e az eltervezett csatába, vagy sem, akkor bizony meg kellett állni és meg kellett vizsgálni a helyzetet.
Nem a láthatót, nem az amúgy is tudhatót.
Elvonultak csendes zúgjukba és belenéztek a régi „filmbe”. Megfigyelték a jelenben lévő szereplők találkoztak-e már régebben, egy másik szituációban, akár több száz évvel ezelőtt. Majd megnézték alaposan ki hogyan viselkedett, ki mely ügyet képviselt, ki harcolt az Igazságért, stb.
Amennyiben olyasmit láttak a pálosok, ami a jelenlegi konfliktust okozza, akkor igyekeztek meggyógyítani a traumák feloldásával. És ha a király nem az igazságosság és jog irányába akart volna mozdulni, megmondták neki, hogy elveszíti a csatát.
Sosem voltak részrehajlóak, az információkat nem manipulálták, hittek a magasabb rendű összefüggések igazságában és így az ország számára áldássá váltak.
Mindaddig persze, míg rájuk nem ömlesztették a hatalom hízelgő, fenyegető, zsaroló hatásait.

Nem rendkívüli képesség, hanem a belső rendíthetetlen igazságkeresés a tűznek lángja. Mindenkiben benne van. Bárkinek van joga és lehetősége keresni az igazságot, zörgetni és újra zörgetni.
A fehér lovon ülő és a hamis próféta már sokszor találkoztak a történelem során. Az igazságot mindketten tudják. Nagyon nincs mit beszélniük. A végső harcban elegendő egymás szemébe nézni, minden eldől.
Erre a találkozásra nem a fehér lovon ülőnek van szüksége, bármennyire is azt gondolnánk logikusnak. Ő már ezerszer lemondott „saját igazáról”, mint a salamoni történetben a gyermek valódi anyja.

Sokkal inkább a hamis prófétának van szüksége a megváltásra. Ugyanis nagyobb teher hordozni az igaz látszatát. Belül tudjuk, ha nem azok vagyunk, mint, aminek külsőleg mutatjuk magunkat, a játszma egy darabig lehet élvezetes, de később megkeseríti lelkünket, majd mindent megtennénk, hogy végre megszabaduljunk a magunkra öltött hamis képtől.
Ha azonban mindent elvesztettünk, és képtelenek vagyunk magunkon segíteni, nem találjuk módját, hogy ledobjuk az álcát, akkor csak abban bízunk, hogy ránk talál az irgalom.

Jelenleg itt tart az összes ellenerő- hatalom, a fenevad és a hamis próféta, mind.
És az egész hazug rendszer.

A szembesülésre azért van szükség, mert a tettes-áldozati mókuskerék önmaga erejéből nem tud megállni. A háború újabb háborút szül, az áldozat előbb-utóbb levezeti agresszióját és tettessé válik.
A megváltás első lépése, hogy kimondjuk az Igazságot.
Ezután pedig vállaljuk önmagunkért a felelősséget: gondolatainkért, cselekedeteinkért, szavainkért, magatartásunkért. Nem keressük többé, ki más tette, ki más a hibás, ki mindenki a rossz. Tehát kimondjuk: ÉN TETTEM.
Ebben a pillanatban lehull a teher, a kulimáz, a színjáték.
Többé nem a jó fiú vagyok, és nem a rossz. Hanem az, aki. Éppen én.

A gnosztikus világnézet szerint a megváltás az a folyamat, amikor egyre tökéletesebbé válok, egyre dolgozom magam felemelkedésén, és végül elérem a beavatás felső szintjét és felölthetem a fényruhát. Természetesen ennek a logikának a következménye, hogy csak kevesen „jutnak be” a Fény kiválasztottainak birodalmába. És itt jönnek a számok, találgatások, spekulációk. Na és a „szaktanácsadás”: a titkos tanítás.

A hagyományos keresztyén világban pedig a megváltás annyit jelent: valaki más bűnéért valaki más lóg a kereszten, ő az áldozati bárány. Én meg legfeljebb elhiszem az egészet. Természetesen, minél nagyobb hitem van, annál igazabb.

Az egyik megoldás a saját erő, a másik pedig a hiedelem túlzásai.
A megváltás a fehér lovon ülő folyamatos jelenléte, az Igazság és Irgalom együttes láthatatlan felemelő munkája.

Egy hozzászólás “Az Igazság”
  1. Bátki Sándor szerint:

    Az Igazság megváltoztathatatlan… Ha megváltoztatható lenne, akkor nem lenne Igazság… Akkor csak egy szubjektiv igazságról beszélhetünk, és ez még attól ugyanúgy igazság marad. A gond mindig akkor kezdődik, amikor ezeket a szubjektiv igazságoka el kell fogadnunk. Úgy ahogy vannak… Ilyen például számomra, amikor egy muszlim hivő a derekára köti a bombát, és felrobbantja magát, ami az ő koordináta rendszeréből nézve az igazság, mert ő ezáltal a Nirvánába jut, ami számára a Kánaán, a netovább, a cél. Ehhez teljes mértékben joga is van – a saját rendszeréből nézve. A gond csak akkor kezdődik, amikor én úgy döntök, hogy én még nem akarok elmenni a Fénybe, hanem még maradni akarok egy kicsit… Még nem ért véget a film…

  2.  
Hagyj üzenetet!