A Királyoknak Királya

Kicsoda  a Királyoknak Királya, az Uraknak Ura?

Ennyi bevezető után rátérhetünk Jézus személyének kérdésére.

Bárki mondaná, hogy a Jelenések könyvéből idézett leírás természetesen Őrá vonatkozik.

Igen. És nem.

Ez csupán attól függ, kit is nevezünk Jézusnak?

Jézus ma egy KÉP.

Tudatosan alakított, az évszázadok alatt egyre több részlettel színezett, gondosan kimunkált kép. A filmfeldolgozások különösen sokat tettek azért, hogy saját valódi emlékeink, élményeink véglegesen törlődjenek. S bár némileg másképpen mutatják be Jézus alakját, mind a részletekben különböznek. Ez a jól bevált figyelemelterelés, amit megtapasztalhatunk életünk minden más területén is.

Az Újszövetség oldalain olvasható leírások összegyűjtött, rendezett és sokszorta másolt tanuságtételek, emlékek, hitvallások. Nem arról szólnak, hogy Jézus mit cselekedett, hanem arról, hogy az emberekben milyen emlék és értelmezés maradt ezek a cselekedetek láttán. Pillanatképek. Elmondanak egy egy, sok évvel, évtizeddel előbb megtörtént találkozás, beszélgetés, vagy szemtanúság pillanatainak emlékét, mely emlékek maguk is már az idő elteltével szineződtek, értelmeződtek és változtak. A gyűjtés javarésze olyan generációktól származik, mely személyesen már nem találkozott Jézussal, hanem csak hallott szüleitől, nagyszüleitől és azok ismerőseitől. Nem történeti dokumentumok, nem jegyzőkönyvek, hanem elmondások, interpretálások, melyek nem abban a pillanatban keletkeztek, amikor a leírt események folytak.

Az újszövetségi anyagot olvasva időnként találunk nagyon jó jelzéseket arról, hogy mekkora változás következett be maguk a gyűjtések ideje alatt. Óriási feladat felismerni az időtényezőt az írásokban.

Számunkra, akik 2000 év távlatából nézzük az eseményeket, eltörpül a részletek jelentősége. Úgysem ismerjük a szereplőket, mondanánk, és emiatt teljesen mindegy ki az a Simon. Simon, Jóna fia, Simon Péter, Czirenei Simon, Simon, a zelóta, Pereai Simon, Simon mágus, Simon, a nigger, … Vagy Jakab, János testvére, Jakab, az Alfeus fia, vagy a kis Jakab, Jakab, József és Jósés testvére, Jakab, az úr testvére, Jakab az igaz, Jakab apostol… Ezen felül vannak olyan kifejezések, a neveknél „ragadványnevek” jelölések, melyekről az utókór legfeljebb csak fikciókat állíthat fel. Ha egy név mellett azt olvassuk, hogy mondjuk Carioti Júdás, pláne Iskariotes Judás, kialakul egy összkép, egy fogalom, mely tartalmilag csupán a hozzáragasztott emléket, jellemzést hordozza a későbbiek számára. Vagy említhetném Magdalai Máriát, magdalában felnövekedett Máriát, majd a későbbiekben kialakított Mária Magdaléna jelenséget. Túl sokat nem tudunk sem az emberről, sem a ragadványról, sem a teljes életéről. Maradunk az ítéletnél, hivatkozás értelmezésénél, ami legtöbb esetben utólagosan, visszamenőlegesen, tehát anakronisztikusan kerül a név mellé.

Ha mai életünkből veszünk példát, tudjuk, hogy pl. egy ragadvány név tartozhat több emberhez is, vagy egy névhez tartozhat több jelző is. Nem kizárt, hogy ugyanazt a személyt más-más csoportok másként hívnak, becéznek. Attól, hogy valaki András, lehet egyszerre „a motoros, a román, és a kútfúró”, de ezek a jelzők lehetnek 3 különböző András nevű személy jelzései is, akik mondjuk egy faluban élnek, egy baráti körben találkoznak, és így különböztetik meg őket egymástól. Idővel egy ugyanazon ember jelzői is változhatnak. Tizenévesen még vagánysága teszi feltűnővé, idősebben már valamely hőstette, csatája, magatartása emeli ki, majd úgy emlékeznek róla öregen, hogy mivel foglalkozott, milyen szakmája volt, s nem egyszer mely földeket birtokolta, mely falu-városrészen lakott, vagy üzemelt műhelyt, csárdát, szervizt. A dolgot bonyolíthatja még az is, hogy bizony sok esetben a ragadványok-jelzők nem precízek. Sok erdélyi származású barátom keserűen panaszolja, hogy bár szín tiszta magyar, ősi család sarjadéka, mégis sokan „román”-nak nevezik itt Magyarországon.

Hogy csak párat említsek a személyek azonosításában felmerülő kérdések közül.

Ha belegondolunk a kérdés mélységébe, becsületesen megvallhatjuk, hogy fogalmunk sincs, nem tudjuk megkülönböztetni a megemlített alakokat.

Kik az apostolok? Egyáltalán mit láttak, mit ismertek meg Jézus életéből a leírásokban fennmaradt 1, vagy 3 évnyi időtartam alatt? És kik voltak a leíró, az evangéliumi híradások eredeti gyűjtői, emlékezői, s majd azok, akiknek a neve alatt futottak a már rendezett íratok?

Miért alakultak különböző nézetű, gondolkodású hagyományok? Miért homlokegyenest más a világlátás némely mondatok közt ugyanabban az evangéliumban, és később a jóváhagyott és apokrif iratokban. Hogyan lehetséges ugyanazt a „gnózist” mindenek fölé emelni, s ugyanakkor mindenek alá söpörni.

S talán a legfurcsább kérdés, hogy miképpen lehetséges mégis ennyire egységes, egyre erősödő képet nyújtani Jézusról és a szent családról, s az erre felépített dogmáról. Mintha egyértelmű lenne!

Ez a kép teljesen elszakadt a történelmi tényektől, eseményektől, a kapcsolatrendszertől és a valóságos hús-vér személytől, aki volt Jézus maga.

Az egyik evangélium elmond valamit, egy másik egy másik dolgot, de nem kezeljük ezeket egyenrangúan. Évszázadokkal később az egyik leírását fölé emeljük a másiknak, elfogadjuk igazabbnak, érvényesítjük visszamenőleg az egész történetre, majd ebből értelmezzük az egészet. S többé senkit sem érdekel az igazság, csupán a fenntartott képet tartjuk magunk előtt.

A hamis képet. A retusált és sok olyannal felruházott képet, mely adott esetben teljesen ellenkezik a valósággal.

Mindegyik újszövetségi iratban találunk olyan kifejezéseket, mondatokat, helyszíneket, melyeket egyáltalán nem értünk, nem tudunk hová tenni. Kilógnak a gondolatmenetből, a mostani logikából és homályos az eredeti értelmük és használatuk. Vélekedni és feltételezni tudjuk vajon miért rémült meg Péter apostol, amikor Jakab emberei kiszálltak a helyszínre, mi oka lehetett a homlokegyenest ellenkező viselkedésének, hogyan volt lehetséges félnie egy másik egyházalapító apostol küldötteitől.

Szintén komoly gond azonosítani azokat a megemlített személyeket, akikhez nem tartozik mai ismereteink szerint név. Pl. a szeretett tanítvány, vagy Márknál az ifjú, aki szemtanúja az elfogatásnak, majd a temetésnek, akit nem illet névvel.

A nevek, csoportok, jelölések, helyek és események leírása meglehetősen szaggatott, szubjektív élménybeszámoló, amit ráadásul az idő eltelte is némileg módosított, vagy ötvöződött az élmények forgatagában.

Tegyünk próbát magunk életéből! Vegyünk egy jeles eseményt, ami megtörtént egy kis közösséggel, vagy családdal. Kérdezzünk meg néhány szereplőt, majd néhány kívülállót, mire is emlékeznek abból az eseményből. Ki hogyan adja elő ugyanazt, ki mely részletre emlékszik, vagy nem is jut eszébe. Hasonlítsuk össze azt a tudást, amit a résztvevők képviselnek a kívülállók értelmezésével, azzal, amit láttak az egész eseményből, vagy ahogy értelmezték a történést.

Gondoljuk el azt is, hogyan rekonstruálná az eseményt valaki olyan, aki ott sem volt, nem ismer senkit a résztvevők közül, és esetleg más generáció, mely már sokmindent természetesnek vesz.

A demokráciának elnevezett időszak szülöttei pl. nem is érzékelik azokat az élethelyzeteket, amiken keresztülmentek mondjuk a háborúk, vagy valamely diktatórikus rendszer áldozatai, vagy cselekvői. Pedig néha csupán 20 év, vagy egyetlen generáció a különbség! Halljuk a nagyszülők előadását a szirénázásról, az éhezésről, a bunkerekről, vagy a padlássöprögetésről, bujkálásról, a kitelepítésről. De valójában olyan távol vagyunk ezektől az élethelyzetektől és életminőségektől, hogy csak a szavakat halljuk, az érzelmeket társítjuk hozzájuk, aztán néhány film, könyv segítségével végül kapunk egy képet. Igazából egy idegen kép keletkezik, amely sok esetben egészen mássá válik, mint az eredeti történelmi helyzet átélt eseménysorozata. Majd akik benne voltak, döbbenten hallgatják a mi szánkból elhangzó ítéleteket, megjegyzéseket, vagy ismereteket arról a korról, csodálkozva mennyire más a kép. Mi pedig komolyan azt hittük, hogy minden így történt. Időnként megrázkódtatásként éljük át a felismerést, hogy egészen eltévedtünk.

Sok vita folyt és máig is fellángol az iratok eredete, vagy hovatartozása miatt. A szerzők neve, vagy a keletkezés ideje pontosan olyan döntések, megegyezések kérdése, mint a régészeti helyek, vagy a tartalom egésze. A dogmák és a valódi történések nem ugyanazok. A sokféle „egyház” tanításai Jézus személyét mind másképpen használják, időnként megdöbbenünk mennyire a kényük-kedvük, vagy elérendő céljaik szerint. A jelenlegi jézusi történet, vagy ősegyházi történet sokkal inkább legenda, mint valóság.

Legtöbben legyintenek, hiszen az evangélium csak el akarta vinni a jó hírt a hallgatóságnak, nem volt célja a történelem, a kortörténet, vallástörténet, néprajz ismertetése. És semmiképpen sem törekedtek az evangéliumírók a történeti bizonyításra, hiszen abban az időben ez nem volt kérdés, mármint Jézus személyének valódisága.

Olvasva írásokat, dolgozatokat, tanulmányokat, láthatjuk, hogy a többség bizonyító erőként, néha egyetlen forrásként a Bibliát magát használja, esetenként az el nem fogadott hagyományt és apokrif töredékeket. Felmerül a kérdés, vajon az ilyen bizonyító eljárások komolyak, vagy csak valami játék?

Teljesen logikus és egyértelmű eredményekre jutnak saját feltevéseik igazolásában: ha kimondjuk jobb kezünkre, hogy az a jobb, ez nyilvánvaló igazolása annak, hogy a bal kezünk nem lehet más, csak a bal.

Ha a Nyulak szigetén az esztergomi érseknek volt nyári rezidenciája, akkor világos, hogy a nyulak szigete csakis Esztergom közvetlen közelében lehetett. Holott se nem nyulak szigete az eredeti név, se nem volt közel Esztergomoz.

Ha végigsétálunk a balatoni parton elég sok vállalati üdülőt látunk, az egész ország legkülönbözőbb vidékeiről. Miért kellene kizárólag siófoki, vagy füredi kézben lenniük? Ez nem bizonyít semmit.

A Bibliában található leírások alkalmasak arra, hogy megismerjük a Jézusi tartalmat, és alkalmasak arra, hogy felismerjük a kevés, de jól ható mérget is. Vagyis a hamis képet. Természetesen nem lehet teljesen figyelmen kívül hagyni a kirekesztett, kánonba nem sorolt, és az azóta megtalált irat és utaláshalmazt. Valamint az akkori és későbbi történészek, államfők, törvényhozások, vallási csoportok és szellemi irányzatok meglétét és értelmezéseiket. De messze nem találtunk meg mindent! Tudásunk, ismereteink részlegesek, és állandó revideálást igényelnének.

Nem az a kérdés, hogy melyik képviseli igazabbul az igazságot! Szó sincs arról, hogy az mind igaz, ami bekerült a kánonba és a kívülmaradt anyag mind hamis. Szó sincs arról, hogy az az igaz, amit később találtak meg! E két szembeállítás csak eltereli a figyelmet a valódi kérdésektől.

Meg lehet vizsgálni az újabban megtalált íratok hitelességét abból a szempontból, hogy régiek-e, 3-4-5. századbeliek-e? De tartalmukat tekintve nem kapunk támpontot. Csupán feltevéseink, fikcióink vannak. Koncepciós visszavetítéssel próbáljuk keresni ennek, vagy annak az elméletnek az igazát.

Az összes kavargó vita mégis abból adódik, hogy magát a valódi történetet elrejtették előlünk. Apróságokon akadunk fel, féligazságokon acsarkodunk, szakadások vannak csupán lényegtelen dolgokon, mert valami lényeges összekötés hiányzik. A modern ökumené jegyében takargatjuk tovább a sebeket, melyeket a nemtudás és félreértés táplált.

Az Igazság azonban tovább nem rejthető el, és lehet, hogy kimondása felkavarja a pocsolyákat, mégis, egyedül az Igazság képes valódi gyógyulást és békét teremteni.

Ezért nem törekszem semmiféle bizonygatásra, a bizonyságok már úton vannak. Levéltárakból, vatikáni és más egyházi polcokról előkerülnek hamarosan olyan írások, olyan tárgyi bizonyítékok, melyek minden bizonyítást egyértelműsítenek.

Dolgom csupán a lényeg feltárása és megosztása.

A történet fényében megérthetjük miért volt fontos elnémítani, elaltatni és hamis önazonosítással táplálni a magyarságot. Hiszen a magyarság, vagy inkább így mondanám: a „fehér ország” népeinek lelkében élt, jelen volt a jézusi tudat, élt az igazság  fénye és emlékezete. Mindennapjaiban, díszítőművészetében, mondáiban, meséiben, ábrázolásaiban és rendszerében megőrizte a szövetség tartalmát. Tudta és értette a származását, a feladatvállalását, és értelmezte saját küldetését, ami generációkon át továbbadtak. Még Szent László idejében is szoknyában ábrázolták Jézust, és mindenhol ikerminőséget látunk a templomokon.

Az ábrázolásokban megjelenítik azokat a személyeket, akik a jézusi történetben is jelen vannak. Néha más a díszlet, hiszen abban az időben ki merte volna szó szerint kimondani az igazságot. Mégis azzal, hogy megjelennek a szereplők, ez biztosította a kontinuitást. Sokáig verbálisan is ellenállt a magyar tudat a hivatalossá tett egyházi és birodalmi törvényeknek és dogmáknak, életét is odaszánta, ha kellett az igazságért való küzdelemben. Később csendben, az életminőségével, a mese és mondavilágával, szakrális és népi művészetével tiltakozott „konfliktusmentesen”, csak hogy megőrizze az el nem ismert tudást. Nem szabad volt elfeledni az igazságot, még akkor sem, ha közben a felszínen egy erőszakszervezet teljesedett ki a szelídség eszméjén és maga uralma alá hajtotta a világot. Eszközként pedig használta a legszentebbet.

Hagyj üzenetet!