3 személy egy képben

Az evangéliumok oldalain leírt szövegek 3 különálló személyre vonatkoznak. Az a Jézus, akit ma így nevezünk, tulajdonképpen egy ötvözött, kialakított kép.

Három különböző jellem, két rendszer gondolkodása van összecsúsztatva.

A jelenség hasonló, mint a fentebb leírt hármas kombináció: Gilgames, Ménrót és Nimród összemosása. Hány helyen olvassuk, hogy ezeket felváltva használják, vagy szinonimaként, majd az idő előrehaladtával egyre eltörpül az előbbi kettő személye, emlékezete, miközben egyre nagyobb hatalmat, fényt, és töltetet adunk a harmadiknak. Azt hisszük messziről, hogy ez csak olyan névhasonlóság, az írásmód miatti keveredés, amit aztán úgy oldunk meg, hogy döntést hozunk: hogy ne érthessük félre, legyen ezentúl az ősapánk Nimród!

Döntések alapján születtek formulák és definíciók pl. a zsinatokon, vagy a pápai kinyilatkoztatásokban. Így megszületik az egységes kép, ami eredeti történelmi, fizikai és szellemi mivoltától egyre távolodik. De ahogy kimondunk valamit, ami nem azonos a tartalom igazságával, abban a pillanatban átruházunk egy bizonyos dolgot egy másikra, egy bizonyos személyhez tartozó belső lelkületet, magatartást, jellemet ráprojektálunk egy vele akár egészen különböző jellemű személyre.

S hogy érezzük mekkora fájdalom és igazságtalanság, képzeljük el, hogy minket kevernek össze az osztálytablón, vagy egy újságcikkben valaki olyannal, akit nem kedvelünk, vagy tegyük fel más nemű, esetleg lehetne unokánk is.

Szánkba adnak pl. egy háborús emléket, amit soha sem éltünk át, hanem csak a szomszédunkban lakó nagypapa mesélte. Azonnal kiderül az időkülönbség, ha megszólalunk. A háborúról hitelesen az beszélhet, aki azt átélte, ha nekünk, későbbi generációknak kellene elmondani valamely momentumát, minden mondatból kiviláglana, hogy fogalmunk sincs egy csomó dologról, összefüggésről, evidenciáról. A szemtanúság ereje nem mérhető össze az olvasmányok vélt ismeretével.

Nyilvánvaló, hogy mihelyt közelünkbe jön egy tévedés, a bőrünkön érezzük jelentőségét, szinte ösztönösen, máris felháborodás támad a felekben, vagy rokonaikban, nemzettségükben, stb. Az időben és térben közellévőkben sokféle eszközzel tiltakozás kezdődik a félreértés, vagy félrevezetés ellen, hiszen mindenkinek joga van az önazonosságára. Különösen, ha a különböző személyek összeegyeztethetetlen tulajdonságokat, magatartást, vagy történelmi terhet hordoznak.

Az időbeli eltolódás és fizikai távolság azonban elhalványítja az igazságérzékelésünket, a valós helyzet ismeretének igényét, és csökken az ellenőrizhetőség. Gyakran a folyamat végén az eredetileg akár kibékíthetetlen ellentétekből egy egészen furcsa kép keletkezik, mely berögzül az újabb generációk tudatába.

Talán jól tükrözi e folyamatot a közismert „kabát-lopásos” história. Az eredeti valós helyzetben egy embernek ellopták a kabátját, a pletykában már mindenki a kabátlopással foglalkozik, végül a köztudatban az marad, hogy az ember és a kabátlopás összetartoznak. Majd 50 év múlva a szóban forgó illető unokáira is újjal mutogatnak: látjátok, ott megy a tolvaj unokája. Senki se tudja többé kibogozni az igazat, de nem is érdekel senkit. Talán még kapóra is jön azoknak, akik nem szívlelik a bizonyos unokákat.

Rendszeresen egymáshoz illesztünk dolgokat, amik nem tartoznak össze, és ezekre építünk komoly elméleteket, történelmi elképzeléseket, mítoszokat. A világ változásai pedig újabb határokat, népeket, nyelveket és képzeteket rajzolnak, civilizációkat és kultúrákat egyesítenek vagy tüntetnek el. Abban a tudatban, hogy ellenőrizhetetlen a valóság, döntések alapján, érdekek alapján tárják, magyarázzák és tanítják a múlt eseményeit, meghatározó alakjait.

Gilgames, Ménróth és Nimród mindhárman egészen más személyiségek, más jellemek, mást képviseltek. Éppen ezért azt gondolom, itt az ideje mindháromnak azt a méltóságot megadni, ami hozzá tartozik.

2000 év távlatából ideje szétválasztanunk a közös Jézus név alatt szereplő 3 embert, 3 lelket.

Ideje feleszmélnünk, hogy hiába öntöttük szobor formába, hiába rögzítjük minden lehetséges eszközzel a dogmákat, hiába szeretjük a mozdulatlan, állóképeket.

Saját maguk, önvalóságuk, lelkük tiltakozik az összemosás, a félrevezetés ellen.

Igazságért kiált szentségük és méltóságuk.

Isten élő igéje ÉLŐ, és nem statikus. Isten Fia nem halotti bálvány. Boldogasszony nem az, amivé tették, megfosztva legbensőbb lényegétől.

Az élő minőségek kitaszítása és képpel való helyettesítése olyan bűn, melynek végső következménye az emberiség meghasonlása, önmagával és Teremtőjével.

Többen felszisszennek, és támadhatnak: micsoda arcátlanság és gőg, mekkora tiszteletlenség és szentségtelenség!

Én pedig azt mondom: nem! Éppen az az igazi tisztelet, méltóság és istenfélelem, ha alázattal meghajolunk e csodálatos név előtt és megengedjük neki, hogy az legyen, aki.

A Királyoknak Királya az, akiről szó van! A legszentebb személy a világon.

Pusztán ez a tudat is elegendő ahhoz, hogy visszaadja neki azt, ami az övé!

Sokkal élőbb Ő annál, minthogy egy állókép mögé próbálnánk bujtatni és hozzá nem tartozó dolgokat akasztanánk rá. Ha valaki, akkor éppen Jézus harcol a hamis hiedelem, a távtanítás, az üres váradalom ellen.

Gondoljunk bele, pont azt tettük vele, ami ellen küzdött! Statikussá, jégbefagyottá tettük, szabályokba préseltük, és hivatkozunk rá kedvünk szerint. Isten élő Igéje szent. Szentnek mondjuk, ahogy a Koronát is, de viselkedésünk mutatja, hogy ezt még nem tanultuk meg.

Hogyan különböztethető meg a 3 személy?

Felmerül a kérdés, mi alapján lehetett őket azonosítani, összekeverni, vagy egynek gondolni a későbbi időkben?

Többszázszor elolvastam magam is az írásokat, és mindig azt állapítottam meg, hogy egyszerűen minden tökéletesen van leírva. El kell ismerni a szinte tökéletes redaktori erőfeszítést!

A korabeli élmények, emlékek és előadott történetek – ma olvasva bármelyik evangéliumot – nagyon is egységesnek tűnnek. A kutatók több részletet látnak, más időben keletkezett híradásokat, melyeket azután a későbbi redaktorok értelmes egységgé hoztak össze.

Bizonyos összekötő elemek alkalmazása szépen áthidalja a különböző időben történt eseményeket. Pl. másnap reggel, miután kiment arról a helyről, korán reggel pedig, három nap múlva, a következő szombaton, estefelé, stb. Így az évtizedekkel későbbi gyűjtésben nehéz különbséget tenni.

Észre sem lehet venni, ha két különböző filmből vannak összevágva a kockák.

Ne felejtsük el, nem arról van szó, hogy valami is hazugság! De össze lehet szerkeszteni egy újságcikket csupa igazságokból úgy, hogy végeredményében az egészet tekintve mégse fedje a valóságot. Akiről szól, maga is megrémül: ez nem én vagyok! Miközben lehetetlen megtámadni a részleteket, hiszen csupa igaz dolog van felsorolva.

Tehetünk egy próbát: vegyünk három különböző magyar népmesét, melyek mind a bátor királyfiról szólnak, és egy kis átgondolással, formáljunk egyetlen mesét a háromból. Egyszer abból a szempontból adjuk elő az egybe szerkesztett mesét, mondjuk az óvodás korosztálynak, hogy a királyfi győzelmét hangsúlyozzuk. Másodszor a fiataloknak adjuk elő úgy, hogy felhívjuk figyelmüket a tornyosuló akadályokra, próbatételekre és a bátor hőstettekre. Majd harmadszor ugyanezt az ötvözött mesét adjuk elő a szülőknek, akik számára a legfontosabb üzenetünk az legyen: bízzák gyermekeiket Isten kegyelmére és vezetésre, hiszen Ő gondoskodik róluk és végül minden jó lesz. Végezetül pedig a királyfi személyiség-fejlődési szemszögéből ismételjük el a történetet.

Kérdés, melyik mese az eredeti? Vagy mely szerkesztés? Avagy hogyan különböztethető meg, hogy eredetileg 3 mese, 3 királyfiról szólt?

A kép: egyetlen győztes királyfi története!

Az új, egyesített mese alkalmas arra, hogy tanítsunk általa valakiket, mindenkit a maga szintjén, hit és gondolatvilágában, és érettség-nívóján.

Végül nézzük meg mit kezdünk mesénkkel egy egészen más történelmi korban, egy más kontinensen, más népek közt, vagy a tudomány világába.

Aki hajlandó végigcsinálni egy ilyen egyszerű próbát, meg fogja érteni a Jézusi kép kialakításának némely körülményeit.

Hagyj üzenetet!